Evezzünk északi, jeges vizekre! 2005 augusztusában egy orosz kutatócsapat az Északi-sarkon
A kérdés költői, a válasz profán. Természetesen a zászlóleszúrás az orosz területi igények meglehetősen divatjamúlt kifejezése. A kanadai külügyminiszter, Peter MacKay nem véletlenül jegyezte meg az akciót kritizáló nyilatkozatában, hogy „nem a 15. században vagyunk”. Persze a nagy Oroszországot mindig is jellemezték nagy gesztusok. Igaz, nagyon is földhözragadt okokból zajlik a versenyfutás az Északi-sarkért. Kanadához közel gyémánt, ólom és ezüst, Grönland partjainál olaj, a Kara- és Barents-tenger mélyén földgáz, Oroszországtól északra nikkel és urán található. Alaszka már most is az USA olajéhségét csillapítja (16 százalékban), Oroszország pedig már jelenleg is termel földgázt a Stockmann-mezőből. Egyes becslések szerint a világ összes olaj- és gázkészleteinek egynegyede található az Északi-sark alatt. Minthogy a globális felmelegedésnek köszönhetően a tartósan jégpáncél által fedett terület nagysága egyre csökken, könnyebbé vált az ásványkincsek kitermelése és szállítása is. No meg, cinikusan szólva, az Északi-sark egy politikailag stabil terület, nem kell attól tartani, hogy egy helyi fundamentalista csoport terrorcselekményt követ el valamelyik kitermelő-létesítmény ellen.
Nézzük hogyan zajlik ez a verseny és kik a versenyzők!
A játékszabályokat nemzetközi jognak hívjuk. A nemzetközi jog értelmében az ország tengerpartjától számított 200 mérföldes tengeri sáv – mely körülbelül megfelel az alatta húzódó ún. kontinentális talapzatnak – az adott állam kizárólagos gazdasági övezetének tekintendő.. Ezt az övezetet azonban a Montego Bayben 1982-ben elfogadott tengerjogi egyezmény szerint az egyes államok akár 150 mérfölddel is kitolhatják, amennyiben erre igényt nyújtanak be. Ehhez nem kell mást tenniük, mint egy jogi és geológiai érveket tartalmazó vaskos dossziét benyújtani az ENSZ illetékes bizottságának. És reménykedni, hogy a bizottságot meggyőzik az érvek. Egy kevésbé optimista forgatókönyv szerint akár még háború is kitörhet a terület birtoklásáért.
Az egyes számú versenyző Oroszország. Már a cári Oroszországban is úgy tekintették, hogy az Északi-sarkhoz közel fekvő kormányzóságok területéhez tartoznak a közelben lévő jégtáblák. E szép hagyományt a Szovjetunió is követte és igényt tartott a jégalakzatok feletti szuverenitásra. Putyin elnök is szívügyének tekintette az Északi-sarkhoz kapcsolódó orosz igények hangsúlyozását: nem véletlen, hogy 2005-ben az „Egységes Oroszország” párt (melynek Putyin nem tagja, ugyanakkor 2008 óta elnöke és mely párt nyilvánvalóan a jelenlegi orosz miniszterelnök legfőbb parlamenti támasza) címerét megváltoztatták és a barnamedvét egy jegesmedvére cserélték.
Kettes számú versenyzőnk Kanada, mely meglepő módon hasonlóan gondolkozik mint az egykori Szovjetunió ill. Oroszország. 1970-ben például egy amerikai állampolgár megölt egy másik amerikai állampolgárt egy jégtáblán, mire az amerikai ügyészség mellett a kanadai is szorgos nyomozásba kezdett, mintha büntetőjogi hatalma lett volna a jégtábla területén. Bár a gyilkost simán kiadták az USA-nak, felvetődött a kérdés, hogy rendelkezik-e Kanada joghatóssággal a partjai közelében úszó jégtáblák felett. Kanada szívesen operál az ún. szektorelmélettel, mely szerint az Északi-sarktól kiinduló hosszúsági fokok és az államhatár által bezárt háromszög alakú szektorok Kanadát illetik.
A rajthoz állhat még az Egyesült Államok, mely az említett tengeri jogi egyezményt még mindig nem ratifikálta. Az USA szerint az Északi-sarkra – a nemzetközi vizekhez hasonlóan –senki sem tarthat igényt, bár finoman pedzegetik, hogy az Alaszka közelében fekvő Csukcs- tenger az alaszkai talapzathoz tartozik, így akár jogot is formálhatnának a területre. Persze azért sem szimpatikus az USA-nak a szektorelv, mivel az alaszkai terület által határolt háromszög meglehetősen kicsi, míg ha az Északi-sark nemzetközi terület, a nagy amerikai ásványkincs-kitermelő cégek könnyebben be tudnak pofátlankodni.
Két további versenyzőnk még Dánia és Norvégia. Dánia Grönland északi területire áhítozik, Norvégia pedig már olyan régóta termel ki kőolajat és földgázt a térség közelében, hogy ezt a tényt önmagában jog-keletkeztetőnek tekinti. Dánia emellett évtizedek óta Kanadával vitázik, hogy kié az 1,3 km2 nagyságú Hans-sziget. Az ezredforduló után a dánok katonaságot vonultattak fel a térségben, mire Kanada 2005-ben szinten odaküldte hadseregét. A dánok szerint, mivel a sziget a grönlandi inughuit indiánok vadászterülete, értelemszerűen Dánia is igényt tarthat a területre (Toronto nagy szívfájdalma, hogy a kanadai inuit indiánok sosem tekintették vadászterületnek a szigetet). Persze Dánia nem azért áhítozik a szigetre, hogy a derék dán honpolgároknak legyen hol vadászni. Az érdeklődés oka, hogy a Hans-sziget feltehetően (a talapzaton) kapcsolódik a Lomonoszov-hátsághoz, mellyel a szigettől számított 200 mérföldig terjedhetne a dán fennhatóság, benyúlva az oroszok által is áhított területre és megkaparintva az olajat és a földgázt.
Az Északi-sark ügye két okból is aktuális: egyrészt tovább folytatódik a jégtakaró zsugorodása, mely kedvez a térség hajózhatóságának és az ásványkincsek kitermelésének, szállításának; másrészt az 1999 előtt az ENSZ tengeri jogi egyezményhez csatlakozó államok 2009 májusáig nyújthatták be igényüket gazdasági övezetük kiterjesztésére. Persze minden állam talál olyan „független” tudóst vagy tudóscsoportot, mely az adott országnak kedvező geológiai szakvéleményt állít ki. Közben az energiavámpírok már fenik fogaikat az Északi-sark alatt megbúvó ásványkincsekre …
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.