Hétfőn este a National Geographic-on a „Foglalkozása – veszély” című sorozat befejező részét néztem, melyben a szélerőmű építők munkája volt terítéken (megjegyzem a műsorból a szélerőművekkel kapcsolatban nem sok újat tudtam meg).

Rögtön gondolkozóba is estem: miért van az, hogy ha csak a közeli Ausztriába vagy kicsit távolabb Németországba megyek, szélerőművek garmadáját látom a pusztában?! Itthon is akadnak méretes szélkerekek, de arányait tekintve mintha le lennénk maradva. Több se kellett az energiavámpírnak, azonnal szívós oknyomozásba kezdett.

A szélerőművekkel világszerte van egy komoly gond: meglehetősen kiszámíthatatlan,  hogy mikor és mennyire fúj a szél. Mivel az áram nem tárolható (bár léteznek erre vonatkozó kísérleti stádiumban lévő projektek), egy ország villamos-energia rendszerében a szélerőművek bizonytalansági tényezőt jelentenek. Azt gondolhatnánk, hogy valamennyire meghatározható mekkora bizonytalanságot jelentenek a szélerőművek. Magyarul: hogy ki lehet számítani azt, hogy mekkora szélerőmű-kapacitás illeszthető úgy egy ország energiatermelési rendszerébe, hogy az ne sodorja veszélybe a meccshez járó hűtött sört vagy a klímából forró nyári napokon áradó hideget.

Ha a magyar villamos energiarendszerbe illeszthető szélerőmű-kapacitásról olvasunk, gyakran előkerül egy bűvös szám: 330 MW. A Magyar Villamosenergia-ipari Átviteli Rendszerirányító Zrt. (aka. MAVIR) ugyanis azt állította, hogy ezt a mennyiséget lehet biztonsággal beilleszteni a magyar áramtermelés rendszerébe. Aki azt gondolja, hogy ez a szám egy vaskos tanulmánykötet végső megállapításából ered, az téved. 2005-ben Tombor Antall Mavir-elnök még 200 MW-ról beszélt, hozzátéve, hogy 400-800 MW szélenergia beillesztése a rendszerbe 100 milliárdos beruházást igényelne. Stróbl Alajos  Mavir-szakértő ugyanakkor 2010-ig 100-200 MW, 2015-ig 200-400  MW és ennél hosszabb távon is legfeljebb 800 MW beilleszthető teljesítményről írt egy szakcikkben. A MEH 2007-ben az Európai Uniónak készített jelentésében újra előkerül a 330 MW-os kvótahatár.

Tóth László a Magyar Szélenergia Tudományos Egyesület elnöke szerint az európai országokban az összes megtermelt áram 8-10 százaléka fedezhető szélerőművekből, ha átgondoltan telepítik a szélerőműveket. A szélerőmű engedélyek kiadásánál azonban erre nem figyeltek, így a projektek nagy része a Dunántúl északi-északnyugati részére koncentrálódott. Pedig éppen az lenne a célravezető, ha az országon végigsöprő szelet szakaszosan telepített szélkerekek tudnák befogni.

Az első magyar szélerőmű-tender említése szélerőműves körökben (azokra gondolok itt, akik a vállalkozási lehetőségen túl elkötelezett hívei a zöld energiáknak) mai napig heves indulatokat, de minimum szájbiggyesztést vált ki. 2005 nyarán 1687 MW „szeles” kapacitásra jelentettek be igényt a MAVIR-nál. A 330 MW-os kvóta miatt az engedélyeket kiadó – és egyben a felügyeleti jogkört gyakorló – szervnek, a MEH-nek, döntenie kellett arról, hogy ki kapjon engedélyt. Az engedélyezési eljárás azonban rendkívül következetlen volt: sok vállalkozás, bár minden szabályt betartott, nem kapott engedélyt, míg olyanok igen, akiket hiánypótlásra hívtak fel.

A fentiekkel azonban még nincsen vége a szélerőművesek kálváriájának. A 2008-ban életbelépett villamos-energia törvény szerint ugyanis a szélerőműveknek egy hónapra előre, napi szinten, negyedórás bontásban kell megadniuk, hogy mennyi áramot fognak termelni. Ha az eltérés a megadottaktól nagyobb mint 50 %, az üzemeltetőknek büntetést kell fizetniük (a büntetés 5 FT/KWh). A legfőbb gond, hogy legprecízebb meteorológiai előrejelzésekkel sem lehet a percről percre a változó szélerősséget úgy megsaccolni, hogy az eltérés 50 % alatt maradjon.

Az is elég furcsa, hogy mikor vezették be ezt a szabályt! Ugyanis nem sokkal előtte adták el azok a szeles kapacitásukat, akik eleve csak azért pályáztak, hogy a megfelelő pillanatig várva a fiókban tartsák az engedélyeiket. Ők még a büntetés bevezetése előtt  eladták szeles kapacitásukat, anélkül hogy egy kapvagás is történt volna a szélerőmű-építés kapcsán. Hozzáteszem, nem kvótakereskedelemről volt itt szó. A 2006-ban szétosztott 330 MW kapacitás felét birtokló cégeket adták el egy spanyol, szélerőművekben utazó cégnek. Így talán az is érthető, hogy a kiosztott 330 MW-ból most májusban miért még mindig csak 176 MW készült el.

Persze a múlt hibáiból lehet(ne) tanulni. Halvány reménysugárként nemrég még ott volt az idei, új szélerőműves pályázat. A 2006-os hibákból tanulva csak pályázat útján lehet kapacitáshoz jutni, de ettől még került „keserű hungarikum” a szabályok közé. Kitalálták például, hogy a pályázathoz auditált szélhozam mérési adatokat kell csatolni. A „szélhozam auditor” azonban nem csak az Arany Oldalakból hiányzik, hanem a szélerőmű-létesítést szabályozó rendeletből is kimaradt hogy kire is gondolt a rendeletalkotó. Az egészet meg megbolondították egy másik szabállyal: minden megkezdett MW-ra 60.000 euró forrás meglétét kell igazolni. Ez a hír természetesen úgy érte a magyar kis és középvállalkozókat, mintha a széllapáttal csapták volna őket tarkón.

Az energiavámpír konklúziója: aki itthon szelet vesz, feltehetően csak bajt arat.