Oroszország hagyományos jelképe a medve (hogy most barna, vagy ahogy arról egyszer már írtam, jeges, talán lényegtelen). Az orosz energiapolitika címerállata inkább a pók lehetne. Ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy az orosz energiaipar behálózza Közép és Kelet Európát. Szerbiába már megvetette a lábát, most Horvátországra ácsingózik. Körülöttünk is fonódik a háló …

Az, hogy a Gazprom Szerbiában jól bevásárolt tulajdonképpen érthető. Az orosz gáznagyágyú a Naftna Industrija Srbijét 2008-ban 51 százalékban vette meg, cserébe megígérte, hogy a Déli Áramlat áthalad majd a Szerb Köztársaságon és még a Banatski Dvor tároló kibővítését is vállalták az oroszok. Bár az európai nagy energiacégek (MOL, OMV, Hellenic Petroleum stb.) is szívesen részt vett volna a cégért folyó versengésben, pályázatot nem írtak ki. Ez nem csak a hagyományosan jó orosz-szerb viszonnyal magyarázható, hanem azokkal a gesztusokkal is, amelyeket Oroszország a koszovói konfliktusban tett a Szerb Köztársaságnak. Valószínű azonban, hogy az üzlet nem volt teljesen kóser, hiszen a 2008 nyarán alakult szerb kormány gazdasági minisztere a szerződés felülvizsgálatát irányozta elő.

Csakhogy úgy tűnik, a Gazprom nem csak nagy európai energiacégekbe akarja bevásárolni magát, hanem mindent megtesz, hogy régi ügyfelei ne jussanak máshonnan földgázhoz. A Nabbuco csővezetéket a nyilatkozatok szintjén elintézték egy legyintéssel (ti. az nem gazdaságos, túl drága lesz), emellett pedig nagyon ügyesen megszerezték azokat a forrásokat, melyek a vezetéket gazdaságossá tették volna. A Nabbuco legfőbb gondja, hogy honnan szállítson gázt. Mivel a jelentős készletekkel rendelkező, ám gyér termelést produkáló Iránnal – amerikai nyomásra – az európaiak nem állhatnak szóba, maradtak a kaukázusi és közép ázsiai országok. Ezeknek az országoknak a készleteit azonban lekötötte a Gazprom. Persze Oroszország nem akarja elveszíteni ügyfeleit, és ezért neki is megvan a saját favorizált vezetéke: az Ukrajnát megkerülő Déli Áramlat, mely a Fekete tenger alatt futna, majd annak partjainál felbukkanva a nagy Gazprom-ügyfelek országait szelné át (Bulgária, Szerbia, Horvátország, Magyarország és Ausztria, esetleg Olaszország).

Közép Európának azonban van egy reménysugara. Ami a kerekasztal lovagjainak a Grál szigete, az a térségünkben működő energiacégeknek a horvátországi Krk. Itt ugyanis több cég (OMV, E.ON, Total) közösen fel akar építeni egy cseppfolyós gáz fogadására alkalmas gázcseppfolyósító üzemet.

Egyre népszerűbb ugyanis világszerte a cseppfolyós földgáz – más néven LNG (liquefied natural gas). Ma már nem csak csővezetéken lehet földgázhoz jutni, ugyanis ha gázt mínusz 162 fokra hűtik, cseppfolyóssá válik és kényelmesen szállítható tankerhajókban.  A cseppfolyós rakomány átvételéhez azonban szükséges egy visszagázosító létesítmény, ahol szép lassan felmelegítik a gázt, majd a hálózatba táplálják. Míg Anglia, Spanyolország vagy Olaszország rendelkezik ilyen üzemekkel, a térségünkben egy sincs. Pedig ha lenne, az energiamultik akár Egyiptomból, Algériából is vehetnének gázt, ami egyfajta alternatívát jelente az orosz földgázzal szemben (hozzá kell tenni, hogy ez nem válthatja ki, csak kiegészítheti a keleti forrásokat). Persze kérdés, hogy megvalósul-e a szép terv?! Oroszország ugyanis egyértelművé tette, hogy a horvát energiapolitika nem közömbös számára.

Egy nemrég felröppent hír szerint Oroszország a Déli Áramlat gázvezeték igazgatói székébe Stjepan Mesic leköszönő horvát államfőt látná szívesen, már amennyiben Horvátország csatlakozik a projekthez. Dimitrij Medvegyev még meg is sürgette a zágrábi vezetést, hogy ideje lenne dönteni. Emellett már tavaly több energiaguru utalt arra, hogy a Szurgutnyeftyegaz igazából cserealapként szerezte meg a MOL-os részvények több mint 20 százalékát, abból a célból, hogy a horvát INA-ban megszerezze a MOL 25 százalékos részesedését. Feltehetően az is szemet szúr a Gazpromnak, hogy a boszniai Energopetrolt a MOL-INA konzorcium privatizálta, így a boszniai olaj- és gázpiacon nem sikerült megvalósítani azt, ami már Szerbiában sikerült.

Horvátország szorult helyzetben van: az Európai Unióba igyekszik, tehát a régi (Németország, Franciaország) és új (Magyarország) tagokkal jó viszonyt kell kialakítania. Igaz, 2010-ben lejár a Gazprommal kötött horvát-orosz gázszállítási szerződés és Jadranka Kosor új horvát államfő ennek megújítására hamarosan Moszkvába repül. Miközben Horvátország hivatalosan támogatja a krk-szigeti cseppfolyósító-projektet és keresi Brüsszel kegyeit, bizonyára Kosornak már legördült egy-két izzadtságcsepp a homlokán a moszkvai látogatásra gondolva. Ugyanis a gázszállítási szerződés megújításakor Moszkva nyomást gyakorolhat Zágrábra a cseppfolyósító ügyében, egyrészt ha „csavar” egyet a szállítási feltételeken, másrészt ha kilátásba helyezi, hogy esetleg a Déli Áramlat kikerüli Horvátországot.

Az energiavámpír izgalommal várja, hogy Jadranka Kosor milyen szerződéssel a hóna alatt tér vissza Moszkvából…

Szolgáltató-váltási lázban égek. Nemrég váltottam mobilszolgáltatót, előtte internet-szolgáltatót, egy éve pedig kábeltévé-szolgáltatót. Az internetet megbántam, ugyanis meggondolatlanul írtam alá a szerződést az üzletkötőnél. Nem figyeltem ugyanis az apró betűs részre. Ezek után megfogadtam, hogy alaposabban utánanézek, valóban megéri-e új szolgáltatóval szerződni az alacsonyabb számlaösszeg reményében.

Éppen ezért megpróbáltam utánanézni, mennyire éri meg gázszolgáltatót váltani. A lehetőség adott, a kínálat gyér: jelenleg csak az EMFESZ, azaz az Első Magyar Földgáz és Energiakereskedelmi és Szolgáltató kft jelent valódi alternatívát a piacon. Elvileg ugyan bármely földgázkereskedőtől kérhetek ajánlatot, de senki nem tolong értem. (Budapestiként a főváros körül szolgáltató TIGÁZ, illetve az E.ON energiakereskedő cégétől is kértem lakossági ajánlatot, válaszra azonban érdekes módon senki nem méltatott.) Marad tehát az EMFESZ, ők legalább válaszolnak a nekik küldött e-mailre. A cég körüli botrányok, a tisztázatlan tulajdonosi szerkezet, és az a tény, hogy az Magyar Energia Hivatal a közelmúltban 30 millióra bírságolta a céget, mivel nem fedték fel, hogy honnan szerzik be a gázt, mégsem teszik különösképpen bizalomgerjesztővé az EMFESZ-t. Igaz, hogy a gáztörvény megvéd, ha esetleg váltok és bedől az EMFESZ. Ilyenkor ugyanis az előre kijelölt „végső menedékes” szolgáltatja nekem a továbbiakban a földgázt. Tehát nem kell félnem attól, hogy egyszer csak nem jön többet gáz a csövön. De önmagában az, hogy nem maradhatok gáz nélkül, még nem ok arra, hogy váltsak, hiszen elsősorban pénzt akarok megtakarítani és ezért, alsóhangon, az eddig megszokott szolgáltatást várom.

Az új szolgáltató legvonzóbb tulajdonságánál maradva: a reklám azt sugallja, hogy kb. egy havi gázszámlával lehetek beljebb évente, ha az EMFESZ-től veszem a gázt. Amennyiben egy átlagos fogyasztású budapesti lakásra (amilyen az enyém) vetítem mindezt, akkor évi 1600 m3-es fogyasztás esetén, éves szinten 14 166 forintot spórolók meg. Olcsóbb gáz! Ez az! Ennek kapcsán rögtön eszembe jut a fentebb idézett hír, és levonom a következtetést, hogy valószínűleg azért nem akarják megnevezni a forrásaikat, mert valójában valahonnan diszkontáron veszik a gázt és elég kemény felhangja lenne, ha kiderülne, hogy valakik nekik olcsóbban adják a gázt, mint másoknak. Nos, nem erről van szó, tudom meg tovább kutatva a témát, mert honlapján az EMFESZ Türkmenisztánt jelöli meg forrásként (bár onnan csak Oroszországon át vezet út (azaz gázcső) Magyarországra, azaz a Putyin által kézivezérelt oroszok saját maguknak csinálnak konkurenciát, azaz amiről azt hittem, hogy értem, most mégsem értem. Türkmenisztánból viszont sajtóhírek szerint már régóta nem kap gázt a cég. Az utóbbi időben sokkal inkább legnagyobb riválisuktól, az E.ON-tól veszik drágán a gázt, szerepel a sajtóhírekben, hogy azt olcsóbban eladhassák újonnan szerzett vevőinek, illetve megpróbálnak azonnali piacokon olcsóbb gázt beszerezni, nyilván ügyfélkörük megtartása érdekében. Meddig mehet ez így?

Költségeket pedig úgy próbálnak megtakarítani, hogy voltaképpen nincs hagyományos értelemben vett ügyfélszolgálati irodájuk. A fapadosság ára, hogy szerződést csak interneten lehet kötni, a befizetés csak csoportos banki megbízáson keresztül történhet, kommunikálni pedig e-mailen, telefonon és sms-ben lehet, azaz valós, „ahova bemehetek” ügyfélszolgálati irodája nincs. Végigolvastam több fórumot is (például ezeket: Nők Lapja Cafe , Index ), ahol sokan arra panaszkodtak, hogy az ügyfélszolgálat sok esetben elérhetetlen. Nagyon valószínűnek tűnik, hogy ha egyre több ügyfele lesz az EMFESZ-nek, azt nem lehet majd az eredeti infrastruktúrával és személyzettel kiszolgálni. Sajnos van már abban tapasztalatom, hogy mit jelent, ha el akarok valamit sürgősen intézni és félórákat – órákat hallgatom a Brandenburgi Versenyt. Egy pillanatra különben felcsillant a szemem, amikor az egyik fórumozó azt írta, hogy létezik hagyományos ügyfélszolgálat is, azonban az EMFESZ honlapja szerint csak telefonon lehet intézkedni.

Ha visszagondolok a nem túl sikeres internet-szolgáltató váltásomra, akkor azt kell mondanom, hogy a hiba a tájékozatlanságomban volt, valamit abban, hogy a meglehetősen agresszív üzletkötőnél azonnal aláírtam a szerződést, majd folyt a herce-hurca a telefonos ügyfélszolgálattal, hogy visszamondom a szerződést vagy várok pár napot internet nélkül. Vártam.  A gázszolgáltató-váltásnál, bár gáz nélkül szerencsére nem maradhatok, mégsem szeretném mindezt még egyszer átélni, ugyanis a fórumokon többen azt is felvetették, hogy a valós ügyfélszolgálat hiánya miatt adott esetben nem is olyan egyszerű visszalépni a szerződéstől.

Ráadásul az ügyfelek hűsége jól jelzi azt, mennyire elégedettek a szolgáltatással. A Napi Gazdaság szerint az EMFESZ-hez váltó ügyfelek fele egy-két hónap után visszatért régi szolgáltatójához. Azt hiszem jobb lesz, ha egyenlőre kivárok …

Evezzünk északi, jeges vizekre! 2005 augusztusában egy orosz kutatócsapat az Északi-sarkon 4000 méter mélyen kitűzte a rozsdamenetes, titánból készült, orosz nemzeti lobogót a tengerfenéken húzódó Lomonoszov-hátságra. Vajon a szovjet idők úttörőlelkülete fűtötte a kutatókat vagy a nagy Mihail Vasziljevics Lomonoszov emlékének akartak tisztelegni?

A kérdés költői, a válasz profán. Természetesen a zászlóleszúrás az orosz területi igények meglehetősen divatjamúlt kifejezése. A kanadai külügyminiszter, Peter MacKay nem véletlenül jegyezte meg az akciót kritizáló nyilatkozatában, hogy „nem a 15. században vagyunk”. Persze a nagy Oroszországot mindig is jellemezték nagy gesztusok. Igaz, nagyon is földhözragadt okokból zajlik a versenyfutás az Északi-sarkért. Kanadához közel gyémánt, ólom és ezüst, Grönland partjainál olaj, a Kara- és Barents-tenger mélyén földgáz, Oroszországtól északra nikkel és urán található. Alaszka már most is az USA olajéhségét csillapítja (16 százalékban), Oroszország pedig már jelenleg is termel földgázt a Stockmann-mezőből. Egyes becslések szerint a világ összes olaj- és gázkészleteinek egynegyede található az Északi-sark alatt. Minthogy a globális felmelegedésnek köszönhetően a tartósan jégpáncél által fedett terület nagysága egyre csökken, könnyebbé vált az ásványkincsek kitermelése és  szállítása is. No meg, cinikusan szólva, az Északi-sark egy politikailag stabil terület, nem kell attól tartani, hogy egy helyi fundamentalista csoport terrorcselekményt követ el valamelyik kitermelő-létesítmény ellen.

Nézzük hogyan zajlik ez a verseny és kik a versenyzők!

A játékszabályokat nemzetközi jognak hívjuk. A nemzetközi jog értelmében az ország tengerpartjától számított 200 mérföldes tengeri sáv – mely körülbelül megfelel az alatta húzódó ún. kontinentális talapzatnak – az adott állam kizárólagos gazdasági övezetének tekintendő.. Ezt az övezetet azonban a Montego Bayben 1982-ben elfogadott tengerjogi egyezmény szerint az egyes államok akár 150 mérfölddel is kitolhatják, amennyiben erre igényt nyújtanak be. Ehhez nem kell mást tenniük, mint egy jogi és geológiai érveket tartalmazó vaskos dossziét benyújtani az ENSZ illetékes bizottságának. És reménykedni, hogy a bizottságot meggyőzik az érvek. Egy kevésbé optimista forgatókönyv szerint akár még háború is kitörhet a terület birtoklásáért.  

Az egyes számú versenyző Oroszország. Már a cári Oroszországban is úgy tekintették, hogy az Északi-sarkhoz közel fekvő kormányzóságok területéhez tartoznak a közelben lévő jégtáblák. E szép hagyományt a Szovjetunió is követte és igényt tartott a jégalakzatok feletti szuverenitásra. Putyin elnök is szívügyének tekintette az Északi-sarkhoz kapcsolódó orosz igények hangsúlyozását: nem véletlen, hogy 2005-ben az „Egységes Oroszország” párt (melynek Putyin nem tagja, ugyanakkor 2008 óta elnöke és mely párt nyilvánvalóan a jelenlegi orosz miniszterelnök legfőbb parlamenti támasza) címerét megváltoztatták és a barnamedvét egy jegesmedvére cserélték.

Kettes számú versenyzőnk Kanada, mely meglepő módon hasonlóan gondolkozik mint az egykori Szovjetunió ill. Oroszország. 1970-ben például egy amerikai állampolgár megölt egy másik amerikai állampolgárt egy jégtáblán, mire az amerikai ügyészség mellett a kanadai is szorgos nyomozásba kezdett, mintha büntetőjogi hatalma lett volna a jégtábla területén. Bár a gyilkost simán kiadták az USA-nak, felvetődött a kérdés, hogy rendelkezik-e Kanada joghatóssággal a partjai közelében úszó jégtáblák felett. Kanada szívesen operál az ún. szektorelmélettel, mely szerint az Északi-sarktól kiinduló hosszúsági fokok és az államhatár által bezárt háromszög alakú szektorok Kanadát illetik.

A rajthoz állhat még az Egyesült Államok, mely az említett tengeri jogi egyezményt még mindig nem ratifikálta. Az USA szerint az Északi-sarkra – a nemzetközi vizekhez hasonlóan –senki sem tarthat igényt, bár finoman pedzegetik, hogy az Alaszka közelében fekvő Csukcs- tenger az alaszkai talapzathoz tartozik, így akár jogot is formálhatnának a területre. Persze azért sem szimpatikus az USA-nak a szektorelv, mivel az alaszkai terület által határolt háromszög meglehetősen kicsi, míg ha az Északi-sark nemzetközi terület, a nagy amerikai ásványkincs-kitermelő cégek könnyebben be tudnak pofátlankodni.

Két további versenyzőnk még Dánia és Norvégia. Dánia Grönland északi területire áhítozik, Norvégia pedig már olyan régóta termel ki kőolajat és földgázt a térség közelében, hogy ezt a tényt önmagában jog-keletkeztetőnek tekinti. Dánia emellett évtizedek óta Kanadával vitázik, hogy kié az 1,3 km² nagyságú Hans-sziget. Az ezredforduló után a dánok katonaságot vonultattak fel a térségben, mire Kanada 2005-ben szinten odaküldte hadseregét. A dánok szerint, mivel a sziget a grönlandi inughuit indiánok vadászterülete, értelemszerűen Dánia is igényt tarthat a területre (Toronto nagy szívfájdalma, hogy a kanadai inuit indiánok sosem tekintették vadászterületnek a szigetet). Persze Dánia nem azért áhítozik a szigetre, hogy a derék dán honpolgároknak legyen hol vadászni. Az érdeklődés oka, hogy a Hans-sziget feltehetően (a talapzaton) kapcsolódik a Lomonoszov-hátsághoz, mellyel a szigettől számított 200 mérföldig terjedhetne a dán fennhatóság, benyúlva az oroszok által is áhított területre és megkaparintva az olajat és a földgázt.

Az Északi-sark ügye két okból is aktuális: egyrészt tovább folytatódik a jégtakaró zsugorodása, mely kedvez a térség hajózhatóságának és az ásványkincsek kitermelésének, szállításának; másrészt az 1999 előtt az ENSZ tengeri jogi egyezményhez csatlakozó államok 2009 májusáig nyújthatták be igényüket gazdasági övezetük kiterjesztésére. Persze minden állam talál olyan „független” tudóst vagy tudóscsoportot, mely az adott országnak kedvező geológiai szakvéleményt állít ki. Közben az energiavámpírok már fenik fogaikat az Északi-sark alatt megbúvó ásványkincsekre …

Átkötnék a szélerőműves bejegyzésből egy másik témához. A szélerőművek – ugyanúgy, ahogy más megújuló energiák esetében – a lapátforgásból megtermelt áramot szabott áron adhatják el. Az ily módon átvett áramot zöld mérlegköri áramnak vagy bennfentes körökben KÁT-os áramnak nevezik (KÁT azaz kötelező átvételű). 2008-ban azonban a zöld szín meglehetősen kifakult. Amikor a KÁT mérlegkör meghatározására megszületett a 389/2007. kormányrendelet, a megújulókban utazó biomassza-lobbisták a szívükhöz kaptak. A biogáz-üzemeltetők végül is elérték, hogy az őket hátrányosan érintő passzusokat megszüntessék és új kormányrendeletet alkossanak. Ennek ellenére megmaradt a szélerőművekhez hasonló „menetreadási kötelezettség”, ami eléggé megnehezíti a biogáz-üzemesek dolgát. De ez nem minden ...

Ha elzarándokolunk a Magyar Energia Hivatal oldalára, ott szép táblázatos jelentéseket találhatunk arról, hogy milyen tetemes összegeket fordított az ország zöld, pontosabban KÁT-os áramra. Ha jobban megnézzük ezeket a táblázatok, akkor rájövünk, hogy a bankók nem csak zöld energiára mentek el. Tavaly például 66,9 milliárd forintot fizettek ki KÁT-os áramra, ennek 70 százaléka azonban nem a szélerőművekhez vagy a biomassza üzemekhez vándorolt, hanem az ún. kapcsolt erőművekhez. Ezek a kapcsolt erőművek azonban nem megújuló energiát termelnek, hanem olyan távfűtőművek, amelyek a hő mellett „ledobnak” jókora mennyiségű áramot is. 2008-ban egy kormányrendelet felemelte a KÁT-os mérlegkörbe bevonható erőművek kapacitásának határát a korábbi 100 MW-ról 190 MW-ra. Teljesen nyilvánvaló volt a módosítás célja, hiszen így még egy-két kapcsolt erőművet be lehetett venni a KÁT-os buliba. Így történhetett meg, hogy az idei első félévben már 70 milliárdot fizettek ki zöldáramra, és egyes becslések szerint az év végére ez az összeg eléri majd a 150 milliárd forintot.

A KÁT-ra kifizetett összeg drasztikus megugrásának azonban van még egy oka: miközben a válság miatt csökken az áraméhség az országban, a kapcsolt erőművek továbbra is úgy köpik az áramot, mintha kötelező volna. Végeredményben a saját szempontjukból nézve érthető, hogy az állam által biztosított áron eladható áramból annyit termelnek, amennyit nem szégyellnek. Csakhogy a számlát mi fizetjük meg. Az áramért fizetett egyetemes szolgáltatási ár ugyanis három tételből áll: a villamos energia „piaci” árából, az egyetemes szolgáltatók árréséből és a KÁT-os felárból. A piaci ár változó, az utóbbi két tétel azonban – év közben is – elvileg állandó. Az egyetemes szolgáltatóknak idén és tavaly egyaránt a törvényben elismert 1,90 forintot fizettük. Tavaly azonban 2, idén pedig már 2,70 forintot számoltak fel minden fogyasztónak a KÁT-os mérlegkörből származó áramért. 

Azon túl, hogy ezzel rendkívül jól járnak az erőművek, minden egyes áramfogyasztó gyakorlatilag keresztfinanszírozza a távfűtést. Tehát azért kúszik évről évre feljebb az áram ára, mivel állam bácsi úgy gondolja, hogy nagy testvéri kockázatközösségben minden egyes áramfogyasztó dobja össze azt a pénzt, amivel megtámogathatja a panelben élők távfűtését. Azt a távfűtést, melynek egy nagy része még mindig az „utcát fűti”, hiszen a panelek szigetelése – tisztelet a kivételnek – még mindig olyan, amilyen.

És még az az illúziónk sem maradhat meg, hogy ezt a felárat azért fizetjük, hogy zöldüljön a hazai áramtermelés. Abban még látok rációt, hogy a piaci körülmények között nehezebben működő, igazi megújuló erőműveket támogatjuk, ami hosszú távon mindenkinek jó lenne. Azt azonban végképp nem fogadom el, hogy zöldnek álcázott jogcímeken szednek be tőlünk pénzt, ami aztán gyakorlatilag bizonyos távfűtő erőművek vállalati kasszájában landol, ezzel biztosítva az ő profittermelő képességüket.

Hétfőn este a National Geographic-on a „Foglalkozása – veszély” című sorozat befejező részét néztem, melyben a szélerőmű építők munkája volt terítéken (megjegyzem a műsorból a szélerőművekkel kapcsolatban nem sok újat tudtam meg).

Rögtön gondolkozóba is estem: miért van az, hogy ha csak a közeli Ausztriába vagy kicsit távolabb Németországba megyek, szélerőművek garmadáját látom a pusztában?! Itthon is akadnak méretes szélkerekek, de arányait tekintve mintha le lennénk maradva. Több se kellett az energiavámpírnak, azonnal szívós oknyomozásba kezdett.

A szélerőművekkel világszerte van egy komoly gond: meglehetősen kiszámíthatatlan,  hogy mikor és mennyire fúj a szél. Mivel az áram nem tárolható (bár léteznek erre vonatkozó kísérleti stádiumban lévő projektek), egy ország villamos-energia rendszerében a szélerőművek bizonytalansági tényezőt jelentenek. Azt gondolhatnánk, hogy valamennyire meghatározható mekkora bizonytalanságot jelentenek a szélerőművek. Magyarul: hogy ki lehet számítani azt, hogy mekkora szélerőmű-kapacitás illeszthető úgy egy ország energiatermelési rendszerébe, hogy az ne sodorja veszélybe a meccshez járó hűtött sört vagy a klímából forró nyári napokon áradó hideget.

Ha a magyar villamos energiarendszerbe illeszthető szélerőmű-kapacitásról olvasunk, gyakran előkerül egy bűvös szám: 330 MW. A Magyar Villamosenergia-ipari Átviteli Rendszerirányító Zrt. (aka. MAVIR) ugyanis azt állította, hogy ezt a mennyiséget lehet biztonsággal beilleszteni a magyar áramtermelés rendszerébe. Aki azt gondolja, hogy ez a szám egy vaskos tanulmánykötet végső megállapításából ered, az téved. 2005-ben Tombor Antall Mavir-elnök még 200 MW-ról beszélt, hozzátéve, hogy 400-800 MW szélenergia beillesztése a rendszerbe 100 milliárdos beruházást igényelne. Stróbl Alajos  Mavir-szakértő ugyanakkor 2010-ig 100-200 MW, 2015-ig 200-400  MW és ennél hosszabb távon is legfeljebb 800 MW beilleszthető teljesítményről írt egy szakcikkben. A MEH 2007-ben az Európai Uniónak készített jelentésében újra előkerül a 330 MW-os kvótahatár.

Tóth László a Magyar Szélenergia Tudományos Egyesület elnöke szerint az európai országokban az összes megtermelt áram 8-10 százaléka fedezhető szélerőművekből, ha átgondoltan telepítik a szélerőműveket. A szélerőmű engedélyek kiadásánál azonban erre nem figyeltek, így a projektek nagy része a Dunántúl északi-északnyugati részére koncentrálódott. Pedig éppen az lenne a célravezető, ha az országon végigsöprő szelet szakaszosan telepített szélkerekek tudnák befogni.

Az első magyar szélerőmű-tender említése szélerőműves körökben (azokra gondolok itt, akik a vállalkozási lehetőségen túl elkötelezett hívei a zöld energiáknak) mai napig heves indulatokat, de minimum szájbiggyesztést vált ki. 2005 nyarán 1687 MW „szeles” kapacitásra jelentettek be igényt a MAVIR-nál. A 330 MW-os kvóta miatt az engedélyeket kiadó – és egyben a felügyeleti jogkört gyakorló – szervnek, a MEH-nek, döntenie kellett arról, hogy ki kapjon engedélyt. Az engedélyezési eljárás azonban rendkívül következetlen volt: sok vállalkozás, bár minden szabályt betartott, nem kapott engedélyt, míg olyanok igen, akiket hiánypótlásra hívtak fel.

A fentiekkel azonban még nincsen vége a szélerőművesek kálváriájának. A 2008-ban életbelépett villamos-energia törvény szerint ugyanis a szélerőműveknek egy hónapra előre, napi szinten, negyedórás bontásban kell megadniuk, hogy mennyi áramot fognak termelni. Ha az eltérés a megadottaktól nagyobb mint 50 %, az üzemeltetőknek büntetést kell fizetniük (a büntetés 5 FT/KWh). A legfőbb gond, hogy legprecízebb meteorológiai előrejelzésekkel sem lehet a percről percre a változó szélerősséget úgy megsaccolni, hogy az eltérés 50 % alatt maradjon.

Az is elég furcsa, hogy mikor vezették be ezt a szabályt! Ugyanis nem sokkal előtte adták el azok a szeles kapacitásukat, akik eleve csak azért pályáztak, hogy a megfelelő pillanatig várva a fiókban tartsák az engedélyeiket. Ők még a büntetés bevezetése előtt  eladták szeles kapacitásukat, anélkül hogy egy kapvagás is történt volna a szélerőmű-építés kapcsán. Hozzáteszem, nem kvótakereskedelemről volt itt szó. A 2006-ban szétosztott 330 MW kapacitás felét birtokló cégeket adták el egy spanyol, szélerőművekben utazó cégnek. Így talán az is érthető, hogy a kiosztott 330 MW-ból most májusban miért még mindig csak 176 MW készült el.

Persze a múlt hibáiból lehet(ne) tanulni. Halvány reménysugárként nemrég még ott volt az idei, új szélerőműves pályázat. A 2006-os hibákból tanulva csak pályázat útján lehet kapacitáshoz jutni, de ettől még került „keserű hungarikum” a szabályok közé. Kitalálták például, hogy a pályázathoz auditált szélhozam mérési adatokat kell csatolni. A „szélhozam auditor” azonban nem csak az Arany Oldalakból hiányzik, hanem a szélerőmű-létesítést szabályozó rendeletből is kimaradt hogy kire is gondolt a rendeletalkotó. Az egészet meg megbolondították egy másik szabállyal: minden megkezdett MW-ra 60.000 euró forrás meglétét kell igazolni. Ez a hír természetesen úgy érte a magyar kis és középvállalkozókat, mintha a széllapáttal csapták volna őket tarkón.

Az energiavámpír konklúziója: aki itthon szelet vesz, feltehetően csak bajt arat.

Nem kell megijedni, nem fogom senkinek sem a vérét szívni ezen a blogon. Csak vámpír módjára, a sötétben vagy a félhomályban igyekszem eligazodni az információk tengerében. A blogommal szeretnék egy olyan platformot biztosítani, ahol nem csak egy-egy médiaszenzációnak számító hír kapcsán esik szó a magyar energiaiparról. Az a tapasztalatom, hogy a hazai energiapiacról az átlagember meglehetősen keveset tud és talán a szakmában dolgozók is szívesen veszik, ha lesz egy olyan blog, mely kizárólag a hazai energiaipart érintő kérdésekkel foglalkozik. Hamarosan kezdünk ...